Ugrás a tartalomra
2018. 02. 04., v - 14:15

Gyereknevelés Dan dán módra (1. rész) - A Dán-módszer alappillérei

Kulcsszavak: gyereknevelés, Anyu-Camino

Előszó

Szeretem a számokat. Legyen az telefonszám, évszám, dátum, TAJ szám. Pikk-pakk beugrik. Egyszerűen része lesz az életemnek.

3291

Na látod, azt nem számoltam, hányszor jelent meg a kijelzőn, amíg vártam. Vártam, hogy én következzek, s gömbölyödő pocakkal belibbenjek a fehér köpenyesek közé. Aztán jöhet a közepes sugár a pohárba, tépőzár a karomra, vérnyomás rendben. Naná. Aztán egy kis pihenő CTG közben. Szerettem a kórházi hangokat. Izgalmas volt, várakozással teli. S úgy, de úgy örültem, hogy még van időm, s elképzelni sem tudtam, hogy egyszer csak már nem villan fel a 3291, helyette a Vigyázat, szülünk felirat lesz olvasható.

Vártam, féltem. Még ne, még nem vagyok készen, még annyi dolgom van, még...

Ő is várt.

Rám.

Vagy csak egy alkalmas pillanatra, hogy megadjam magam, s engedjem, hogy megérkezzen.

Nem volt félhomály, illóolaj, gyertyafény, helyette jött a reggelinek álcázott "bigmek" infúzió formájában. Indulhat a szülés!

Egész megszoktam addigra a tűt, büszke voltam magamra, a tűrőképességemre, az erőmre. Oh, hát ez nem is fáj.

Aztán pár óra múlva bőszen gurítottam a nyelvem alá a homeós bogyókat, aztán rá pár órára, már azt sem tudtam, hogy léteznek.

Csak számoltam.

3291

3
2
9
1

Császár.

Akkor, abban a pillanatban nem bántam meg. Valahol éreztem, hogy így lesz. S talán azért is kellett napokkal korábban beköltöznöm a kórház napos oldalára, hogy minderre felkészüljek. Szerettem azokat a napokat. Rengeteget röhögtem, beszélgettem, ismerkedtem, mintha az anyaság a legtermészetesebb dolog lenne az életben, amibe csak belesimul az ember. Aztán esténkét, amikor minden elcsendesült, hallottam, ahogy csoszogva, a hideg csempébe kapaszkodva, nagyokat sóhajtva, valaki elindul. Csak a hálóing lebbenése emlékeztetett arra, hogy pillanatok választanak el attól, hogy anya legyek.

3291

Mindenre emlékszem, s mégsem.

Ahogy kigördült a tolószék, a másik felem magam mögött hagyva, a műtőig az elismerő, bíztató mosolyokat begyűjtve elindultam az eddig ismeretlen világ felé.

Éreztem a fájdalmat, éreztem a tűt a hátamban, a hideg műtőasztalt, halottam, ahogy próbálják terelni a gondolataim, s gépiesen válaszoltam az anesztesnek, hogy, ja, persze, van játszótér a közelben.

Mintha az egész nem is velem történt volna, mintha kívülről néztem volna, ahogy peregnek a kockák, mintha a testem nem is hozzám tartozott volna. Talán ezt hívják úgy, hogy misztérium.

Felsírt.

Titkos ajtón érkezett.

Másnap reggel találkozhattunk újra csak.

Hogy bánom-e?

Nem.

Addig még feladat várt rám.

Ahogy újra élet költözött a lábamba, hasamba, az egész testembe, s pár órára a szülés után, amikor kiestem abból a csodából, aminek a részese voltam, vissza a földre, a rideg a racionalitásba, mehettem újra középsugarazni.

Már nem volt 3291.

Édesanyák, akik az első felüléstől a mosdóig tartó végtelennek tűnő hosszú utat megtéve bizonyosodtak meg arról, milyen erő birtokában is vannak, s amire mindig emlékezniük kell majd, amikor éjszakánként ébrednek. Ez az erő mindig ott lesz velük, mert menni kell, tenni kell, mert van Valaki, akinek szüksége van rá.

S én is ott álltam a sorban.

Megtapasztaltam az erőmet, a határaimat.

Bátorság, kislány! Menni fog!

Ültem, s vártam, hogy meghozzák a kis pólyásom.

Ki sem látszott, csak a védjegye, a haja. 

Az enyém volt. Az én kisfiam.

Ismernem kellene? Szeretnem?

Csak néztem.

3291

Delete, 0606


(A cikksorozatot Jessica Joelle Alexander és Iben Dissing Sandahl Gyereknevelés dán módra - Hogyan nevelnek a világ legboldogabb emberei talpraesett és életrevaló gyerekeket? című könyve ihlette.)